Apró mancsok, nagy egyéniségek
Amikor egy kívülálló belép a szobába, és megpillantja a terrárium dús növényzete között mozdulatlanul csücsülő párduckaméleont csak ennyit kérdez: „És ez… csinál is valamit? Vagy csak egy nagyon drága, pikkelyes szoborka?” Ilyenkor mi, kaméleontartók csak titokzatosan elmosolyodunk. Hiszen tudjuk a titkot: az a „szobor” éppen most döntötte el, hogy ma reggel kizárólag a bal szemével fog ránk nézni, mert sérelmezi, hogy a tegnapi tücsök nem volt elég sportos.
Sokan élnek abban a tévhitben, hogy a hüllők érzelemmentes, biológiai gépezetek, akiket csak a hőmérséklet és az ösztönök vezérelnek. De bárki, aki megosztotta már az életét egy Furcifer pardalis-szal, tudja, hogy ezek a lények valójában apró, pikkelyes drámakirályok és -királynők.
A makacsság művészete
A párduckaméleon egyénisége leggyakrabban a színtiszta, kőszikla-szilárdságú makacsságban mutatkozik meg. Vegyük például a „Kedvenc Ág” jelenséget. Minden kaméleonnak van egy stratégiai pontja – általában a legmagasabb, legnehezebben elérhető helyen –, amit ő a saját trónszékének tekint. Ha eljön a takarítás ideje, vagy csak szeretnénk egy kicsit megvizsgálni a kedvencünket, és megpróbáljuk rávenni a helyváltoztatásra, szemtanúi lehetünk a passzív ellenállás legmagasabb fokának.
Ilyenkor jön a „satufék”: az apró mancsok olyan erővel szorulnak az ágra, mintha az az életük záloga lenne. Ha pedig mégis sikerülne finoman megmozdítani, hirtelen elképesztő súlyúvá válik. Egy négyszínvirág-méretű állat képes úgy viselkedni, mint egy horgony. És közben az a tekintet! Az egyik szeme az ujjunkat figyeli megvetéssel, a másik pedig dacosan a plafont bámulja, mintha azt mondaná: „Ezt még megbánod, halandó.”
Gasztro-kritikusok pikkelyben
Aztán ott van az étkezés, ami egy párduckaméleon esetében nem csupán tápanyagfelvétel, hanem egy Michelin-csillagos éttermi kritika. Míg egy kutya boldogan felfal szinte mindent, ami ehető (vagy annak tűnik), a kaméleonunk igazi ínyenc. Vannak napok, amikor a legszebb, legvitaminosabb sáska is csak egy unott, lassú szemforgatást ér.
Láttatok már kaméleont, aki gyanakvóan méreget egy tálka viaszmoly lárvát? Percekig képes egy helyben állni, egyik lábát a levegőben tartva (mint aki épp egy bonyolult tánclépés közepén lefagyott), és olyan arckifejezéssel vizsgálni az eleséget, mintha egy lejárt szavatosságú joghurtot próbálna azonosítani. Ha pedig a menü nem felel meg az aznapi elvárásainak, egyszerűen hátat fordít, és méltóságteljes lassúsággal elvonul a levelek közé, otthagyva minket.
A hangulatok szivárványa
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a színek mellett sem, hiszen a párduckaméleonnál ez a lélek tükre. Nem a környezetébe akar beolvadni – ez egy óriási tévhit! –, hanem a véleményét akarja kinyilvánítani. Ha egy Ambilobe hím haragszik, azt mindenki tudni fogja: a nyugodt zöld és kék hirtelen átvált lángoló narancsba és rikító sárgába. Ez a hüllővilág „Caps Lock”-ja.
De vannak azok a pillanatok is, amikor a színek a teljes elégedettségről árulkodnak. Amikor a lámpa melegében elnyúlik egy ágon, a színei kisimulnak, a szemei pedig álmosan követik a szobában zajló eseményeket, olyankor érezni, hogy bízik bennünk. Ez a bizalom pedig valami egészen különleges dolog egy olyan állattól, amelynek az ösztönei azt súgják, hogy minden nála nagyobb élőlény potenciális ragadozó.
Miért válnak igazi családtaggá?
Lehet, hogy nem hozza oda a papucsunkat, és nem vár az ajtóban farkcsóválva, de a párduckaméleon mégis képes az ember szívéhez nőni. Megtanuljuk megismerni a kis rituáléit: ahogy reggel várja a vízpermetet, ahogy kiválasztja a legnaposabb pontot, vagy ahogy "segíteni" akar a szobanövények gondozásában.
Minden egyes példány egy külön univerzum. Van, amelyik bátor és kíváncsi, azonnal felfedezi a gazdi vállát, és van, amelyik félénkebb, szemlélődő típus, aki a levelek biztonságából figyeli a világot. Idővel rájövünk, hogy nem csak mi tartjuk őket, hanem ők is minket: megtanítanak a türelemre, a csendes megfigyelés örömére és arra, hogy a lassúság nem feltétlenül jelent unalmat.
Ezek az apró mancsok, amelyek oly görcsösen kapaszkodnak az ágaikba, valójában a mi szívünkbe is belekapaszkodnak. Mert lehet, hogy egy párduckaméleon nem beszél, de a színeivel, a makacsságával és azzal az imádnivalóan gyanakvó nézésével többet mond el a barátságról, mint azt bárki gondolná. Ők nem csak hüllők. Ők a mi pikkelyes, színváltó, örökösen elégedetlen, de imádnivaló családtagjaink.
