A szín, ami nem hazudik – Egy párduckaméleon naplója

Reggel van. A levegő párás, a nap még csak kóstolgatja a növények szélét. Én egy ágon ülök, mozdulatlanul. A világ nem tudja, hogy figyelem. De én mindig figyelek. A nevem Furcifer pardalis, de ti csak párduckaméleonnak hívtok. Nem bánom. A nevek nem számítanak. A színek igen.

A testem nem csupán külső – amikor vörösbe borulok, az azt jelenti: harcra kész vagyok.. Ez a kommunikációs rendszerem, a hangom, a hangulatom, a véleményem. Amikor dühös vagyok, vörösbe borulok. Ha nyugodt vagyok, zölden lélegzem. Ha udvarolni próbálok, akkor minden porcikám kiabál: „Nézz rám, válassz engem!” A színváltás nem trükk. Ez az igazságom.

Ti, emberek, sokat beszéltek. Szavakat használtok, amiket nem értek. Én nem tudok hazudni. A bőröm mindig elárul. Ha félek, sötét leszek. Ha győztem, ragyogok. Ha magányos vagyok, fakóvá válok. A színem az érzelmeim tükre. És ez néha nehéz.

A nap folyamán sok minden történik. Egy tücsök túl közel merészkedik – nem tudja, hogy én vagyok a csendes villám. A nyelvem kilő, gyorsabban, mint a gondolat. Pontos vagyok. Nem vadászom sokat, csak annyit, amennyi kell. A túlzás nem az én világom. A természet egyensúlyban tart – én is ezt teszem.

A szemem külön utakon jár. Egyik balra, másik jobbra. Ti ezt furcsának találjátok, de nekem ez a normális. Így látom a világot teljes egészében. Nem kell választanom, hogy mit figyelek – mindent látok. Ezért nem lep meg semmi. Ezért tudok mindig időben reagálni.

A terráriumban, ahol most élek, ott más a ritmus. Az ember hozza a vizet, a fényt, a meleget. Nem panaszkodom. De néha hiányzik a vad eső, a valódi napfény, a levelek illata. A mesterséges világ kényelmes, de nem teljes. Mégis, ha szeretettel gondoskodnak rólam, akkor a színeim nem fakulnak. Akkor tudom: fontos vagyok.

A díszem, amit ti „mintázatnak” hívtok, nem csak szép. Ez a térképem. A madagaszkári származásom lenyomata. Ahol születtem, ott minden árnyalatnak jelentése van. A piros a harc, a kék a béke, a sárga a figyelmeztetés. A színek nyelve ősi, és én beszélem. Ti tanulhatjátok – ha elég türelmesek vagytok.

Én a párduckaméleon nem vagyok társas lény. Nem keresem a tömeget. Egyedül vagyok, de nem magányosan. Az ágam az otthonom, a levelek az árnyékom, a fény a barátom. Ha másik kaméleon közelít, először színekkel beszélünk. Ha nem értjük meg egymást, akkor jön a mozdulat, a feszülés, a távolság. De ha harmónia van, akkor a színek összehangolódnak. Ez ritka, de gyönyörű.

Este van. A fény elhalványul, a világ lassul. Én is. A testem sötétebb lesz, a mozgásom lassabb. A nap véget ér, de a figyelem nem. Mert holnap újra minden elölről kezdődik. Új színek, új érzések, új történetek. Minden nap egy új festmény – és én vagyok a vászon.

Ti, akik olvassátok ezt, talán nem értitek teljesen. De ha egyszer már láttatok engem, ahogy színbe borulok, ahogy a világra reagálok, akkor tudjátok: nem vagyok csak egy egzotikus állat. Én egy érző lény vagyok, aki a színek nyelvén beszél. És ha megtanultok figyelni, akkor talán ti is megértitek, amit mondok – anélkül, hogy egyetlen szót is kimondanék.